Nobukta (versek)
Hopp
?

 

mennyi idő kell ahhoz hogy mozdulatlanul megmaradjunk, lebegve azon, amit elkergettünk



vajon mennyi

mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjjünk mekkora a veszteség

hogy mi is odaveszünk

és mennyi idő kell még ahhoz hogy tisztán lássuk magunkat a másikban

vajon mennyi

kinek várjuk akkor a telefonhívását

kiért aggódjunk

kiben ébresszünk vágyat

de tényleg kiben és minek

minek

meddig tolható oldalra az egész és meddig győz felette a teljesség

meddig

mikortól számít követelésnek az öröm

és miért akar azzá lenni

mit tehetünk a letűnt korokkal

és mit tegyünk az eljövendő érdekében

tegyünk egyáltalán

meddig akarunk boldogok maradni

meddig

meddig fontos a hiány vagy a lopott pillanatok

követelnek majd egyszer maguknak többet

követelhetnek

mivel rombolható mindez

és mi építi még magasabbra

 mi adta az alapokat és mi mélyíti jobban alá

van határa a tökéletlen teljesnek

van

akar határt

szüksége van egyáltalán a határokra

ülhetünk egymással szemben mint kedves ismerősök

rácsodálkozhatunk a szerepünk kicsinységére

ugye rá

fájhat nagyon

akár sírhatunk dühönghetünk miatta

az éjszakánk is lehet álmatlan

lehet

elriaszthatjuk a másikat

megijeszthetjük

idegesíthetjük

érezhet így

nézhet ránk értetlenül mert nem érti

megtörténhet hogy nem ért

valóban

bosszanthatjuk a mindennapjainkkal magunkkal

üthetjük az ajtaját mert a lopott percek követelőznek

akár ököllel is verhetjük

vagy inkább húzódjunk oldalra

inkább tűnjünk el

melyiket

mikor

érezhetjük egy kicsit kilátástalannak mindezt

 és nagyon

mondhatjuk hogy megállt körülöttünk az idő

és azt a vállára tehetjük hogy vele halad

tehetünk ilyet bárki vállára is

akárkiére

megriasszuk vele

ez túl nagy teher

az

számít ez bármit is

valamit

azt

kik vagyunk mi itt

valakik

bárkik

akárkik

mi

ugye megijedhetünk attól hogy láttuk a másik életét

ugye láthatjuk magunkat másképp

azért még nézhetjük az arcát úgy mintha mellettünk feküdne

csak ritkán lopva

úgy hogy ő se vegye észre

gondolhatunk arra, hogy mit akar az élet vele

velünk

láthatjuk magunkat benne

még lehet ilyet tenni

még

lehet ő a tükörkép

 

..

 

 Vak tükröm előtt állva

 száradó könnyfüggönyöm

 fátyolán át

 lelkem fehér botjával

 kergetem a múlt

 szerelmes napjait.

 

Vak tükröm előtt állva

 belsőmmel ordibálva

 káromkodva szitkozódva

 énem zegzugába bonyolódva

 vonyítva kérdezem:

 mit is ér a szerelem?

 

Vak tükröm előtt állva

 jelre szóra érzésre válaszra

fohászkodva várva

egy ördögi kép villan felém

egy tiszta tükör és

benne én.

 

Tiszta tükröm előtt állva

 „a mit dob a gép”?

 sorsra reszketve várva

félve  néztem szembe előre

és akkor te

megjelentél a tükörbe. 



Illés Adrienn és Ocsenás Gábor

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu