Nobukta (versek)
Jéghajlat
Nagy Horváth Ilona, 2009. október 8.





Simít az álom,
a pókfonálon ingó
ráció zuhanni volna kész.
Leslek,
akár csodaváró gyermek az ablakközt
Mikulás körül,
lebben-e már a függöny,
s úgy örülök épp,
ha utcára szaladva
nyomokat lelek a hóban.
 
hang
 
Valami felismerhetetlenné
torzult hívás.
Fejemben hibásan kódolt
korábbi üzenetek,
szám sarkán még ott a só,
aznapról,
amikor kulcsot kaptam
a nagy házhoz.
 
Bejárom termeim
- húsfalak nyelik mohón
a bús kísértet léptei
csüggedt zaját -
és morzsolom a kérdést:
hová megy, akit nem várnak
sehol…
S aki hív,
legyen bár maga az Isten,
mit tudhat az egyedülről…
 
Az összeszorított szemekről,
hogy ne legyen még reggel,
ne még a fény.
A csukott ajtókról,
amin túl korgó gyomorral
őrjöng a lét,
a rettegéstől, hogy
széjjeltép, ha kimegyek.
 
Hogy odakint fel-alá járnak
a tűszemű idegenek…
 
mit
 
tudhat
 
az
 
egyedülről
 
Egész valómmal alszom,
egyetlen hűvös éjszaka a
világ.
Nyugton lélegzem.
 
Rejtelmes ütemre
hajlanak a fák,
még zizegnek bokrok
és suttog a fű,
 
de hófelhők gyűlnek
a határon.
Szél kerekszik,
lusta üvegszakállt növeszt
az eresz horpadt alja,
jégpihe ül meg a fáradt dróton,
nyomot lesni oson a gyermek.
Hiába.
Még várat magára
a hó,
de lám, a képzelet útján is opálosra
fagynak már a tócsák.
Gondolkodni dermed a lélek,
megverekszik egymással
utolsó vérig
képzet és valóság.
Ablakomra virágot
firkál közben
a tél.
 
melengess
 
még
 
kezed
 
között…
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu